A Lovak története

 

 

 

 

 

---

 

Lipicai

 

A lipicai története 1580-ban kezdődött, amikor I. Ferdinánd német-római császár magyar és cseh király fia, II. Károly főherceg az 1572-ben alakult bécsi spanyol lovasiskola számára egy tenyésztő telepet alapított - a császársághoz tartozó Trieszt környéki köves, karszt-tetőn fekvő Lipiken (olaszul Lipizza) a mai szlovéniai Lipicán. A tenyésztő telep genetikai alapját az ott található és a középkorban nagyra becsült, de kissé nehéz testű és Spanyolországból importált lovak és a szintén helyi kemény természetű hegyi lovak adták.^[1] A császári udvar számára kívántak itt kiváló, szilárd szervezetű, a pompát, a gazdagságot minden jellegében mutató lovat kitenyészteni. A fajta ősei között vannak kemény természetű hegyi lovak és spanyol-nápolyi mének is. A kezdeteknél használt mének közül nyolc ma is létező genetikai vonalat alapított, s a tenyésztés ezekre épül.

A lipicai ménest a napóleoni háborúk idején kétszer is Magyarországra menekítették, így alakult ki a mezőhegyesi lipicai jellegű állomány. Ezeket a lovakat 1876-ban Alsószombatfára költöztették, majd onnan 1912-ben Bábolnára. Innen kerültek az 1950-es években újra hegyi környezetbe, Szilvásváradra.

A lipicai valódi nemzetközi fajta, az egész világon elterjedt. 400 éve fajtatisztán tenyésztik, az 1800-as évek elején alkalmazott egyetlen arab cseppvérkeresztezéstől eltekintve idegen fajtát soha nem alkalmaztak tenyésztése során. A magyarországi állomány kiemelkedő genetikai értékével tűnik ki. Tenyésztőszervezete a Magyar Lipicai Lótenyésztők Országos Egyesülete.

                                   Criollo 

 

A fajta Dél-Amerikából származik, andalúz és berber ősökől, amelyeket még a spanyol hódítók vittek magukkal a kontinensre. Elnevezése országról országra változik: Argentínában criollo, crioulo Brazíliában, costeñónak vagy morochucónak mondják Peruban, corraleróként ismerik Chilében, míg Venezuelában llanerónak nevezik. A 19. században európai telivér fajtákkal kezdték keresztezni, és ezzel csaknem eltüntették a fajta eredeti spanyol jellemzőit. A criollotenyésztők csupán 1923-ban szerveződtek szövetséggé a fajta védelmében. Az arab mellett a criollo a világ legkitartóbb fajtája. Bizonyságul szolgál erre egy svájci professzor (Aimé Félix Tschiffely) lovasteljesítménye is, aki 1925-ben arra vállalkozott két criollo lovával, a 16 éves Manchával és a 15 esztendős Gatóval, hogy a hátukon ülve tegye meg a Buenos Airesből Washingtonba vezető 21 500 km-es utat. Hófödte hegyek, sivatagok, trópusi dzsungelek nehezítették útjukat, miközben a lovasnak a maláriával is meg kellett küzdenie. Három évig tartott a nem mindennapi vállalkozás, és a lovak jó állapotban fejezték be a kalandot. Gato 36 évet, Mancha pedig 40 évet élt. Manapság a criollót elsősorban a gazdaságokban használják a szarvasmarhák terelésére. A lovaspóló kedvelt hátasa, ám „egyszerű” hobbilónak is kiválóan alkalmas. Erős akaratú, független természetű ló, ellenálló a betegségekkel szemben. Marmagassága 138–150 cm körüli.

                                   Connemara póni

Ez a pónifajta származási helyéről, Írország nyugati, Connemarának nevezett területéről kapta a nevét. A fajta legalább 2500 éves múltra tekint vissza; őseit kelta harcosok vihették a szigetre. A legenda szerint a 16. században elsüllyedt egy spanyol hajó Írország partjainál, és néhány spanyol berber ló megmenekült, mert ki tudott úszni a partra. Később ezeket a lovakat keresztezték az őshonos pónikkal. Az angol telivérrel, arabbal, hackneyvel és welsh hegyi pónival való keresztezés révén a connemara kiváló sportpóni lett. Ideális a vérmérséklete és nagyon jól, gyakran a sokkal nagyobb lovaknál is jobban ugrik. Feje tetszetős, állkapcsa jól fejlett, homloka széles, tekintete kedves, nyaka hosszú, kecses. Emellett biztos lábú, gyors, nagyon kitartó. Igénytelen, rendkívül sokoldalú. Marmagasság 132–148 cm. Használható versenyeken díjugratásra, díjlovaglásra, militaryra, távlovaglásra és fogathajtásra, de a western versenyszámokban is megállja a helyét. Kedves és érzékeny, készséges és okos.

                                   Clydesdale 

 

A clydesdale (ejtsd: klájdz-déjl) Skócia azonos nevű megyéjéből származik. A fajta több mint háromszáz éves múltra tekint vissza. Két fajtaalapító mént tartanak számon: Lord Darneyt és Prince of Walest. Igáslóként tartották; a vidéki és a városi emberek egyaránt ki tudták használni nagy munkabírását – a vidéki Skóciában még az 1960-as években is gyakori látvány volt a clydesdale-ek vontatta tejeskocsi vagy zöldséges kordé. Egy időben 140 000-re volt tehető a számuk, de 1975-re már veszélyeztetett fajtává nyilvánították. Napjainkban az USA-ban található a legtöbb clydesdale, ahol évente több mint 600 csikó jön a világra. Munkavégzésre alig használják már, ellenben a bemutatókon és lovas fesztiválokon annál gyakrabban szerepeltetik ezt a nagytestű, igen mutatós fajtát. Marmagassága az 180 cm-t, súlya pedig a 2 tonnát is elérheti. Testéhez viszonyítva is meglehetősen nagy feje van, kosorral, kis füle, nagy, kifejező szeme. A háta rövid, a lába hosszú és erős, patája súlyos és nagy, átmérője legalább kétszerese a telivérekének. Sokféle színbe előfordul. Legszembetűnőbb ismertetőjegye a hosszú (gyakran fehér) bokaszőrzet, amely a patára is ráhull.

 

                                         Berber
 A berber ló Észak-Afrikából származik. Egyesek szerint még az arab telivérnél is ősibb, és több, mai fajta is a berberre vezethető vissza – mint például az angol telivér. A mór hódítással az Ibériai-félszigetre vitt berber lovak természetesen hatással voltak a helyi állomány további fejlődésére, különösen az andalúz és a luzitano küllemén lehet felismerni az erős berber hatást. A fajtára keskeny, egyenes vagy csukafej jellemző, az orra nagy. A nyaka kecses és hosszú, a háta rövid. A lába nyurga, vékony és inas. Kicsi, de rendkívül kemény patája van. Tüzes és szívós, megbízható, engedelmes ló. Színe általában sárga, pej, sötétpej, szürke vagy fekete. Európában nem kedvelték túlzottan, de szülőhazájában, az arab világban nagyra becsülték, mert a harcokban jól megállta a helyét. Napjainkban főleg ugrólóként használják, s mivel az Észak-Afrikába érkező francia gyarmatosítóknak igen megtetszett, manapság Franciaországban vannak a legnagyobb számú berber ménesek.  

 

                                  Amerikai melegvérű

 

 

 

A gyakran félrevezető melegvérű kifejezés nem jelent mást, mint egy lótípust, amelynek a származásában fellelhetőek mind a hidegvérű lovak (igavonó típus), mind a könnyű felépítésű angol vagy az arab fajták. Nagyon sok országnak megvan a saját melegvérű vagy félvér fajtája, amely sok esetben az angol telivérből alakult ki. Mivel az ideális sportló létrehozása a cél, a melegvérű fajták jellemzően jó díjlovak, ugrólovak és fogatlovak. Az Amerikai Melegvérű Tenyésztői Egyesület 1983-ban alakult. Vérvonaltól függetlenül idetartozik minden sportló, amely felépítése és képességei alapján sikeresen teljesíthet a klasszikus lovassportokban. Tetszetős fej, kifejező, nagy szem, tág orrnyílás, hosszú, izmos nyak, kifejezett mar jellemzi, amely fokozatosan lejt a hát felé. Lapockája hosszú, dőlt, teste téglalap alakú, mellkasa mély. Háta jól izmolt, fara erős, csapott. Egyenes, erős lába van, rövid szárral. Pata kemény, ellenálló. Felismerhető tért ölelő, ruganyos mozgásáról, energikusságáról és atletikus képességeiről. Kiegyensúlyozott, engedelmes, nyugodt és készséges; meg akar felelni az embernek. Marmagassága 155–165 cm. Kiváló díjló, ugró- és militaryló; jól használható a legtöbb angol típusú lovassportban.                                                                                                                                   

 

                                            Asztúr 

 

 

 

A fajta Észak-Spanyolországból származik.  Már a rómaiak is említést tettek erről a kis termetű póniról, amelyet asturconként emlegettek. A középkorban a franciák közkedvelt lova volt. Plinius (ókori író és természettudós, aki a Vezúv kitörésekor, i. e. 79-ben lelte halálát, amikor tudományos megfigyelések céljából, és hogy a bajba jutottakon segítsen, a tűzhányóhoz sietett, s a mérgező gázok megfojtották) is említést tesz róla, s leírja, hogy a ügetés helyett egy sajátos és a lovas számára nagyon kényelmes jármódban mozog, azonos oldalon egyszerre lépve a lábaival. Ez a jármód a poroszkálás, ami miatt a hölgyek kedvenc hátaslovává vált. A franciák haubini néven emlegették, s valószínűleg ebből alakult ki a hobbi ló kifejezés is. Egyesek szerint az asztúr a garrano póni (ami a kelta póni közvetlen leszármazottja) és a sorraia keresztezéséből jött létre, aminek nyugodt, kiegyensúlyozott természetét köszönheti. A fajta igen zord körülmények között élt, ami miatt majdnem a kihalás szélére került. Túlnyomó részben fekete és pej színben fordul elő, fehér jegyek nélkül. Marmagassága 114–124 cm.

 

                                      Andalúz 

 

 

 

Nevét Dél-Spanyolország déli tájegységéről, Andalúziáról kapta. Egyesek szerint a spanyolországi andalúz lovak is arab eredetűek, ez az elképzelés azonban tévesnek bizonyult. Az Ibériai-félszigeten talált, Kr.e. 4000 körül készült barlangrajzok tanúsága szerint már ebben az időben is lovagolták az itt élő lovakat, s valószínűleg ez volt az egyik olyan terület, ahol a lovak túlélhették az utolsó jégkorszakot. Ezek voltak a mai andalúz lovak ősei. Vannak, akik úgy vélik, hogy a sorraia póni leszármazottja; ezt a fajtát Portugália hegyei között ma is megtaláljuk. A melegvérű andalúz, úgy vélik, már Julius Caesar korában is nagy becsben állt, és ügyeltek rá, hogy tenyésztése során a tiszta vérvonalat megőrizzék. A világ számos uralkodóját lenyűgözte ez a nemes szépségű, bátor, intelligens ló: Caligula római császárról, Oroszlánszívű Richárdról, Nagy Frigyesről és Napóleonról tudjuk ezt. A középkorban is folyt a tenyésztése, ekkor a némasági fogadalmukról ismert karthauzi szerzetesrend tagjai foglalkoztak ezzel. Párhuzamosan több ménesük is létezett, de számukat megtizedelte az 1832-ben dúló járvány, amelyet alig néhány állat élt túl.Ennek a lónak kedves, jó természete van. Könnyen idomítható, szeret tanulni és nagy a munkakedve. Hosszú, dús sörénye van, nagy, értelmet sugárzó szeme és viszonylag kis füle. Általában díjlóként, ugrólóként és cirkuszi lóként használják. Ügetése akciós: térdét magasra emeli, vágtája nyugodt és lapos. Hivatalos elnevezése „tisztavérű spanyol fajta” (spanyolul: pura raza española), hogy ne lehessen összetéveszteni az Andalúzia területén élő többi, nem tiszta tenyésztésű lóval, amelyet pontatlanul és összefoglalóan ugyancsak andalúznak hívnak.                                                                    

 

                                         Angol telivér
 
A telivér a leggyorsabb fajta a világon, igazi versenyló. Remek adottságai révén versenyló-tenyésztésre is kiváló, ezen tulajdonságai  miatt más fajtákkal való keresztezésre is alkalmas. A XVII. Században Angliában tenyésztették ki, arab lovak keresztezésével. Atlétikus alkatú ló, amely elsősorban  nagy állóképességéről  és bátorságáról  ismert. Nem igazán alkalmas kezdőknek, mivel eléggé érzékeny fajta, feszültebb temperamentumuk miatt inkább gyakorlottabb lovasoknak ajánlott.                                                                                                                                                            

 

Holland melegvérű

 

A fajta ugyan nem büszkélkedhet nagy múlttal, hiszen csak a 20. században tenyésztették ki, de képességei miatt nagyra becsülik a lovassportok szerelmesei: kitűnő díj- és ugróló. Alapvetően a groningenire és a gelderlandira vezethető vissza a kialakulása – Hollandia két őshonos fajtájára. Az angol telivért is bevonták a tenyésztésbe, így az alapvetően kissé vaskos testfelépítés és a fej vonala is finomodott. Ahogy a legtöbb melegvérű fajta, úgy a holland melegvérű fejlődése sem fejeződött még be, nincs lezárt méneskönyve. A fajtán belül háromféle kategóriát különítenek el: a fogatló-, a gelderlandi és az atletikus sportló-típust. Közös jellemzőjük az együttműködés, a barátságosság, a nagy munkakedv, az energikusság. Holland melegvérűek közül kerülnek ki a világ legjobb ugró- és díjlovai; rendkívül jó eredménnyel szerepelnek a világversenyeken s ehhez mérten az áruk is igen magas. Marmagassága 165–170 cm, legjellemzőbb színe a pej, sötétpej és a sárga, a fogatlovaknál megengedettek a fehér jegyek.                                                                  

 

 

 

Highland póni

 

A highland póni (ejtsd: hájlend) a Skót-felföldön és a partvidéket övező szigeteken élő két őshonos lófajta egyike. Az évszázadok hosszú sora alatt tökéletesen alkalmazkodott az időjárás viszontagságaihoz, s szívós, ellenálló fajtává alakult. Téli szőrzete kétrétegű: a bozontos, durva külső bunda alatt sűrű, puha, finomabb szőrzet melegíti testét, így a téli hideget, csípős szelet is jól tűri. A szőrzetét nem szokták nyírni, a farkát és a sörényét is teljes hosszában meghagyják. Fakó színben fordul elő leggyakrabban, de a szürke, a pej és a fekete szín is általános, ritkán májsárga ezüst sörénnyel és farokkal. Jellemző a szíjalt hát és némelyiküknek zebracsíkos a lába. Fehér jegyek nem lehetnek rajta, legfeljebb egy aprócska csillag megengedett. Igen sokoldalúan hasznosítható fajta, csaknem minden lovassportban jól szerepel, még a lovaspólóban is használják, bár eredetileg málhásló volt. Marmagassága 132–148 cm. Tanulékony és jó természetű, kedves, ideális családi ló.

 

 

Hucul

 

A Kárpátokból származó melegvérű póni. A Tisza forrásvidékén élő szláv népcsoport, a huculok tenyésztették ki. Ősei feltehetően a tarpánok, a mongolok lovai lehettek, amik az idők során jól alkalmazkodtak a hegyvidéki szélsőséges viszonyokhoz. Erős és igénytelen, tanulékony fajta, főleg munkalónak tartják, de fogathajtáshoz is használják. Marmagassága 135 cm körüli. Hazánkban 60 tenyészkancát tartanak – ennek csaknem a felét az aggteleki ménesben.

 

                                            Arab telivér

 

 

 

Az arab telivér az egyik legősibb lófajta, egyesek szerint nincs is olyan fajta, amelynek ereiben ne folyna némi arab vér. Igen gyors és rendkívül szívós. Távlovaglásra és versenyzésre használják elsősorban. Az arab telivér közepes termetű: marmagassága 145–155 cm körüli. Bőre alatt az erei jól látszanak, csukafejű, azaz az orrhát homorú, szeme nagy és kifejező. Minden egységes színben előfordul, de leggyakrabban szürke. Ideális hobbiló, bár érzékenysége és tüzessége miatt nem kimondottan kezdőknek való.

 

                         Haflingi

 

 

 

A fajta a dél-tiroli Haflingból származik, ami után a nevét is kapta. Tudatos tenyésztése a 19. században indult el egy shagya arab mén és egy tiroli kanca keresztezésével; a fej nemes vonalai mutatják a telivér származást. Kiváló málhás ló, eredetileg farönkök szállítására használták az Alpok lejtőin. Rendkívüli munkabírású, engedelmes, intelligens, gyerekszerető állat. Marmagassága 135–145 cm körüli, sörénye és farka szőke. Magyarországra az 1960-as években került, azért hozták be az országba, hogy a muraközi regenerálásában próbálják ki a fajtát. Ahogyan Ausztriában, úgy hazánkban is két típusát tenyésztik: egy sportos és egy testesebb, tömegesebb változatát. A Haflingi Világszövetség 2000-ben hazánkat is tagjai közé választotta.

 

 

Hannoveri

 

A Németországban létrehozott hannoveri fajta világszerte kitűnő sportképességeiről, elegáns, kecses mozgásáról ismert. Kiváló ugróló, díjló, military- és fogatló. A hannoveri törzskönyvet 1888-ban alapították, de ilyen jellegű lovat már az 1700-as évek elejétől tenyésztettek Észak-Németországban. Az őshonos kancákat angol telivérekkel és holsteini ménekkel párosították, később trakehneni vért is vittek a fajtába. Eredetileg katona- és kocsilónak tenyésztették, a második világháború után kezdték el sportlóként tenyészteni. A fajta nagyon sikeresen szerepel a nemzetközi versenyeken; több olimpiai érmet nyert díjlovaglásban és díjugratásban. A 2006-os aacheni világjátékok díjlovagló bajnokságának győztesei például kivétel nélkül hannoveri volt. A tenyésztési szabályok szigorúak, csak a tenyésztési engedéllyel rendelkező kancák és mének csikóit regisztrálják. Küllemüket tekintve az egyedek nagyon eltérők lehetnek: némelyek könnyebb, mások nehezebb testfelépítésűek. Általánosságban elmondható, hogy fejük finom vonalú, közepes nagyságú, nagy, kifejező szemmel. Nyakuk hosszú, lapockájuk nagy, dőlt, marjuk kifejezett, hátuk középhosszú. Izmos hátsó végtagok, szabályos, jó csontozatú láb, terjedelmes ízületek jellemzik. Marmagassága 165 cm körüli. Érzékeny, kiegyensúlyozott, nagyon jól képezhető, őszinte, bátor. Elsősorban szürke, sárga, pej, fekete színben fordul elő.

 

 

 

Hackney

 

A 18–19. században, az angliai Norfolkban nemesítették a fajtát a norfolki ügető, az angol telivér és az arab fajták felhasználásával. Ősei VII. És VIII. Henrik, valamint I. Erzsébet uralkodásának idején váltak népszerűvé. A Hackney Tenyésztő Egyesület 1883-ben alakult Angliában. Az akciós, elegáns mozgásáról híres hackney a gépjárművek elterjedése előtt rendkívül népszerű, különleges kocsiló volt. Az utolsó, ló vontatta kocsit 1947-ben vonták ki a forgalomból.

 

Látványos, akciós mozgása van, elegáns és ezenkívül intelligens is. Létezik póni változata; manapság mindkét fajta divatos a bemutatókon. Kis, tetszetős, éber feje, hosszú, kecses nyaka, erőteljes lapockája, széles szügye, kompakt teste van egyenes háttal és farral. Hátsó végtagjai jól izmoltak, farka magasan tűzött, lába középhosszú, terjedelmes, száraz ízületekkel. Patája jó szerkezetű, ép.

 

Színe rendszerint fekete, sötétpej, pej vagy sárga. Különösen magasan, erősen hajlított lábtővel és csánkkal lép. Marmagassága 152–162 cm; pej, sárga és fekete színben fordul elő. Általában bemutatókon, lovaglásra, fogathajtásra használják.

Oldal: A lovak története
Sziasztok!Remélem sok szép képet néztek majd meg.És információt szereztek. - © 2008 - 2025 - eletunkalovak.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat